Baromfi betegségek

Ornithobacterium rhinotracheale okozta betegség


Heveny légzőszervi tüneteket mutató fiatal és felnőtt pulykákból, valamint csirkékből és tyúkokból a 90-es évek eleje óta több országban izolált, baktérium okozta fertőzöttség, amelynek kórtana még nem kellően tisztázott. Történet. A baktérium első leírását homály fedi, mert korábban Pasteurella-szerű baktériumként identifikálták és nem tulajdonítottak neki kórtani jelentőséget. A korábbi törzsgyűjtemények utólagos vizsgálata derítette ki, hogy a törzsek egy része azonos az Ornithobacterium rhinotrachealénak nevezett baktériumtörzzsel. Mai nevét a madarak orrüregében, illetve légcsövében való előfordulása alapján kapta (Vandamme és mtsai., 1994). Előfordulás. A fenti baktériummal kapcsolatba hozható kórképet leírták Dél-Afrikában, az USA-ban, Izraelben, Egyiptomban és Európa több országában (Hinz és mtsai., 1994; Devriese és mtsai., 1995) is. A betegséget csirkékben, tyúkokban és pulykákban nálunk is megállapították (Tanyi és mtsai., 1995). Kóroktan. Gram-negatív, polimorf, csilló nélküli, gyenge ellenálló képességű baktérium. Agargél-precipitációs próbában 7, tárgylemez-agglutinációs próbában és ELISA-val 3 szerotípusát különítették el (van Empel, 1997; Bock és mtsai., 1997). Hogy feltételesen pathogen kórokozóról van szó, bizonyítja, hogy bakteriológiai vizsgálatokkal az előfordulás gyakoriságában nem láttak lényeges különbséget a korábban légzőszervi tüneteket mutató vagy attól mentes pulykaállományokból kimutatható fertőzöttség arányában (Odor és mtsai., 1997). A betegség kialakulásában a specifikus és a nem specifikus hajlamosító tényezők (lásd később) meghatározó szerepet játszanak. Ezek jelentőségét bizonyítja, hogy a betegekből izolált baktériummal mesterséges fertőzéssel sem volt előidézhető a kórkép, legfeljebb a testtömeg csökkent. Kéthetes pulykákban a légzsákgyulladás és a testtömeg csökkenése csak akkor volt kiváltható, ha a pulyka-rhinotracheitis vírusával együtt végezték az aerogén fertőzést. Hasonló megfigyelést tettek csirkeállományokban, ha a lentogén baromfipestis vagy a fertőző bronchitis törzzsel együtt végezték az O. rhinotracheale mesterséges fertőzést (van Empel és mtsai., 1996). Járványtan. A betegség brojlerállományokban a 3–4. héten, brojler szülőállományokban a 24–52. héten bármikor jelentkezhet. Már 2–4 hetes pulykaállományokban is előfordul, de inkább 3. hónapos korban vagy tenyészállományokban látják. A bakok között több veszteséget okoz, mint a tojókban, s a nagytestűek kilátásai rosszabbak, mint kisebb testű társaiké. Mivel a járvány kezdete csibékben gyakran egybeesik a szikellenanyagok általános kiürülési idejével, többen feltételezik, hogy fiatalkori jelentkezése összefügghet a háttérben levő, esetleges vírusos hajlamosító tényezők (pneumovírus, lentogén baromfipestis vagy fertőző bronchitis vírus stb.) aktiválódásával. A nem specifikus hajlamosító tényezők (túlzsúfoltság, nagy meleg, hiányos szellőztetés stb.) szerepe nemcsak a járvány kialakulásában, hanem a veszteségek mértékében is meghatározó jelentőségű. Erre utal, hogy 5–7 hetes korban légcsövükben már O. rhinotrachealét hordozó pulykabakok között a járvány 14–20 hetes korukban számos állományban robbant (Roepke és mtsai., 1998). Különösen a fiatal korban, túlheveny vagy heveny formája hirtelen és nagy morbiditással jelentkezik. Minél idősebb az állomány a megbetegedéskor, annál kisebb mértékű a mortalitás. Saját vizsgálataink szerint germinatív fertőzés nem fordul elő, a tojáshéjra jutott baktérium pedig beszáradva 11 nap alatt elpusztul. Állományon belül a légúti váladékokkal, ezek takarmányhoz, ivóvízhez keveredésével a fertőződés gyorsan terjed. Tünetek. A betegség peracut formájában sok állat hirtelen bágyadt lesz, tolluk borzalt, és gyorsan kialakuló, súlyos légzési nehézségek mellett hamarosan megfulladnak. Ez a forma főleg kánikulában, túlzsúfoltan tartott brojlerállományok legfejlettebb egyedein fordul elő. A heveny forma jelentkezésekor az állatok könnyeznek, orrfolyásuk van, étvágyuk és vízfogyasztásuk csökken, enyhébb-súlyosabb légzőszervi tüneteket mutatnak, légszomjuk van, fejüket rázva igyekszenek a felső légutakban lévő szívós, esetleg vérzéses nyálkát kilökni. A facialis oedema és a sinusok megduzzadása folytán esetenként kialakul a „duzzadt fej betegség” (swollen head disease) képe, és folyamatosan nő a mortalitás. Felnőtt tyúkok a fenti tüneteket enyhébben mutatják, kisebb morbiditás mellett a tojáshozam csökken, a nagyságukban jelentősen eltérő tojások héja elvékonyodik, s rajta barázdák, deformitások jelentkezhetnek. Külföldi tapasztalatok szerint a mortalitás néhány százalékos, míg Tanyi és mtsai. (1995) kánikulában és zsúfolt tartás mellett 4 hét körüli brojlerállományokban akár 30–60%-os mortalitással is találkoztak. Kórbonctan. Az orrjáratokban és a légcső egész hosszában a nyálkahártya bővérű, esetenként vérzéses, helyenként nyálka- és fibrinlepedékkel fedett. Az egyik vagy mindkét oldali tüdőfélben körülírt vagy kiterjedt gyulladás figyelhető meg. A pleurát fibrines lepedék fedi, s savós-fibrines légzsák-, olykor ízületgyulladás is kialakulhat. Pulykákban a máj és a lép mérsékelten duzzadt. Kórszövettanilag a gyulladás jelei mellett a nyálkahártya hámrétege sejtjeinek degenerációja, desquamatioja, helyenként a nyálkahártya hámjának teljes pusztulása tűnt fel (Tanyi és mtsai., 1995). A légutak kapillárisaiban és a parabronchusok üregében felhalmozódott fibrinben sok macrophag és heterofil sejt található. A parabronchusok falában elhalásos gócok lehetnek, amelyek a parenchymába is beterjedhetnek. A pulykák májában a májsejtek heveny coagulatiós elhalását találták, esetenként a májlebenykék szélének thrombosisával. Kórjelzés. Az O. rhinotracheale az elhullott állatok légcsövéből, orrjárataiból, esetleg az agyvelőből vagy az ízületekből tenyészthető ki, legjobban élesztőkivonatot és főtt vért is tartalmazó táptalajon, 10% CO2-ot tartalmazó légtérben. Mivel, főleg az elhúzódó esetekben, gyakran más baktériumok (E. coli, staphylococcusok, pseudomonasok) is jelen vannak, az izolálást körültekintően kell végezni, mert ezek túlnőhetik a keresett O. rhinotracheale-telepeket. Szerológiai vizsgálatokra az AGID, a tárgylemez-agglutinációs próbák és az ELISA használható. A betegséget el kell különíteni a Haemophilus-náthától (bakteriológiai vizsgálat), a fertőző laryngotracheitistől (magzárványok), a pulyka-rhinotracheitistől (virológiai vizsgálat), a heveny mycoplasmosistól és a baromfikolerától (főleg pulykákban). A vírusos háttér vizsgálata annál inkább fontos, mert ezek gyakran, mint specifikus hajlamosító tényezők is szóba jönnek (Odor és mtsai., 1997). Gyógyítás. Bár a hazai O. rhinotracheale törzsek, saját vizsgálataink szerint, érzékenyek ampicillinre, cefalosporinokra, eritromicinre, linkomicinre, oxi- és klórtetraciklinre, az antibiotikumok ivóvízben való adásától csak akkor várható eredmény, ha a betegség kezdetekor adjuk és egyúttal a hajlamosító hatásokat is megszüntetjük. Megelőzés. Az általános járványvédelmi intézkedések alapvetően fontosak. Hazai tapasztalataink szerint a legjelentősebb nem specifikus hajlamosító tényező az állatok biológiai adottságait figyelembe nem vevő telepítési sűrűség és a hiányos légcsere. Ezek kiemelkedő szerepét bizonyítja, hogy a betegség tünetei rohamosan enyhülnek, ha az állományt széttelepítik (Tanyi és mtsai., 1995; Mészáros és Szalay, 1995; Mészáros és Tanyi, 1996). A specifikus hajlamosító tényezők felkutatása és kiiktatása szintén alapvetően fontos. Izraelben és az USA-ban inaktivált vakcinával igyekeznek a betegség kártételét csökkenteni, de az eredmények megítéléséhez még nincs elég tapasztalat.
Ornithobacterium rhinotracheale okozta betegség

A madarak Erysipelothrix rhusiopathiae okozta megbetegedése


A sertésorbánc baktériuma szórványosan szinte minden emlős- és madárfajban okozhat megbetegedést, gazdasági jelentősége a juh és a madarak orbáncának van. A madarak között az orbáncnak jelentősége van pulykában, libában (Polner és mtsai., 1972), kacsában (Sztojkov, 1971) és fácánokban, de szórványos eseteket leírtak számos más házi- és vadon élő, valamint állatkertben tartottmadárfajokban is (Kemenes és mtsai., 1971; Fábián és mtsai., 1973). A betegség kialakulásában a madarakban is a hajlamosító hatásoknak van döntő szerepe, pulykákban a nyári nagy melegek, a zsúfolt tartás, a tojásrakás megindulása, hímekben a marakodás, liba- és kacsaállományokban a tolltépés, illetve a tömés, a tolltépés során a bőrsérülések, a tépés utáni megázás, hideg időjárás, tavon tartott kacsa- és libaállományokban az orbáncbaktériumok tömeges felvétele az iszapban való táplálékkeresés során stb. A madarak orbánca rendszerint lázas általános tünetekkel járó septikaemia és ízületgyulladások formájában zajlik le. Gyakori a hirtelen elhullás. Az elhullott állatokban testszerte vérzések, lép- és májduzzanat, a hasüregben nagyobb mennyiségű izzadmány, hashártyagyulladás, a lassabban lezajló esetekben pedig a májban gyulladásos-elhalásos gócok is láthatók. A betegség kórjelzéséhez a kórokozó kitenyésztése szükséges. Nálunk a libák orbáncát eddig 1b és 6-os, a kacsákét pedig 1-es szerotípusú törzsek okozták (Kucsera, 1979). A beteg állatok parenteralisan adott penicillinnel vagy penicillin-származékokkal gyógykezelhetők, míg az állomány egészét ivóvízbe vagy takarmányba kevert, a bélcsatornából jól felszívódó antibiotikummal célszerű etetni 4–5 napon át. A sertésorbánc elleni hiperimmun vérsavó pulykának, libának, kacsának és más madárfajoknak is adható, de mivel a madarak orbáncát esetenként a sertésekétől eltérő szerotípusú törzsek okozzák, a vérsavóból emelt adagot célszerű adni (Kucsera, 1979). Mivel ez a vérsavó madarakra nézve heterológ, fokozottan fennáll az anaphylaxia veszélye. A megelőzésben döntő a hajlamosító hatások elkerülése. Azokban az országokban, ahol a betegség pulykaállományokban rendszeresen előfordul, a pulykákat a tojásrakás megkezdése előtt 2–4 hetes időközzel egymás után kétszer, a sertések számára is használt, inaktivált 2-es szerotípusú orbáncbaktériumot tartalmazó vakcinával vakcinázzák. A nálunk kereskedelmi forgalomban levő, hazai előállítású, sertésorbánc elleni vakcina hatékonynak bizonyult a libákból izolált 1b és 6-os szerotípusú orbáncbaktériumokkal szemben is (Kucsera, 1979).
A madarak Erysipelothrix rhusiopathiae okozta megbetegedése

A kacsák és a libák anatipestifer-betegsége


Többnyire a növendék kacsák, ritkábban más baromfifajok (lúd, pulyka) heveny septikaemiával és a savóshártyák gyulladásával járó betegsége. Történet. Az anatipestifer betegséget növendék ludakban az elsők között Riemer (1904) tanulmányozta, és a kórokozót Bacillus septicaemiae anserinum exsudativaenek nevezte el. Az USA-ban a kórkép kacsában észlelt formáját Pfeifferella anatipestifer okozta új betegségként írták le (Hendrickson és Hilbert, 1932). A betegséget nevezték kacsaseptikaemiának (Graham és mtsai., 1938), a kacsák fertőző serositisének (Dougherty és mtsai., 1955) stb. A kórokozó rendszertani helye is sokáig tisztázatlan maradt, tekintették Pasteurellának, Morexellának stb., jelenleg a Riemerella anatipestifer a kórokozó neve. Előfordulás. Minden országban előfordul, ahol nagylétszámú intenzív kacsatenyészetek vannak, bár ház körüli kisebb állományokban is találkoznak vele. Nálunk is megállapították kacsákban (Bitay és mtsai., 1979), pulykákban és libákban (Ivanics és mtsai., 1996) is. Kóroktan. A Riemella anatipestifer Gram-negatív, a pasteurellákhoz hasonló, rövid, pálcika alakú baktérium. Legjobban élesztőkivonatot és főtt vért is tartalmazó táptalajokon tenyészthető, 10% szén-dioxidot is tartalmazó légtérben. Agglutinációs és gélprecipitációs próbákkal, felületi antigénjeik alapján, a különböző madárfajokból és földrajzi régiókból származó törzsek ez ideig 21 szerotípusba sorolhatók (Pathanasophon és mtsai., 1995), amelyek közül az 1-es típus fordul elő a leggyakrabban. A törzsek virulenciája változó. Ellenálló képességük kicsi, nyálkás váladékokban, vízben 2–4 hétig életképesek maradnak. A kórokozó iránt legfogékonyabbak a 2 hónap alatti kacsák (a mosusz kacsák is), a kor előrehaladtával a betegség lefolyása lassabb és idült formákban nyilvánul meg. A kacsákon kívül a betegséget megállapították libákban, hattyúkban, pulykákban, fácánokban, csirkékben, gyöngytyúkokban és fürjekben is. Kórfejlődés. A kórokozó többnyire szájon át jut a szervezetbe, de előfordul a bőrsérüléseken (esetleg szúnyogcsípéssel) való behatolás is. Izolálták a kórokozót embrionált lúdtojásból is, így a germinatív fertőzés lehetősége sem zárható ki. Fiatal állatokban septikaemia alakul ki, amely rövid idő alatt elhullásra vezet. Növendékekben a kórokozó az erek endothel rétegének sérülése és a kapillárisok átjárhatóvá tételével szisztémás coagulopathiát idéz elő. Ez a gyulladásos-exsudatív folyamat elsősorban a szerveket fedő és a hasüreg savóshártyáján, valamint a légzőszervekben zajlik le. A betegség lefolyásában a kedvezőtlen higiéniai viszonyoknak, takarmányártalmaknak (mycotoxicosisoknak) és társfertőzéseknek (mycoplasmosisoknak) jelentős szerepe van, bár ennek kiderítése nem mindig sikerül. Tünetek. Peracut esetek főleg kéthetes kor alatt fordulnak elő, ezek hirtelen elhullásokban jelentkeznek. A heveny esetekben is előfordul gyors elhullás, de az néhány napi betegeskedés után is bekövetkezhet. Az étvágytalan, bágyadt állatok zöldes, híg bélsarat ürítenek, orrfolyásuk van, az oedemás szemhéjak összetapadnak, sinusitis és „fejduzzanat” fejlődhet ki, s ataxia, görcsök, torticollis/opisthotonus, esetleg bénulás mellett az állatok elpusztulnak. Idült esetekben az állatok lefogynak, fejlődésükben elmaradnak, mozgászavarokkal küzdenek, savós ízületgyulladás, esetleg bőrelhalások, fibrines-gennyes kötőhártya-gyulladás alakul ki. A mortalitás tág határok között mozoghat, általában 10% alatt marad, de néhány hetes állományokban akár az 50%-ot is meghaladhatja. A betegség 2–4 hétig tarthat. Kórbonctan. Legszembetűnőbb a savóshártyák savós, majd savós-fibrines gyulladása. A májat gyakran fibrinhálózat vagy vaskos fibrinlemez fedi, s fibrinkiválást látunk a hasüregben és a szívburokban található savóban is. Gyakori a hasi és a mellkasi légzsákok fibrines gyulladása, ritkán heveny fibrines-gennyes tüdőgyulladással. A bél nyálkahártyájában fibrines gyulladás figyelhető meg. Fibrines meningitis is előfordul. A lép megnagyobbodott és foltosan tarkázott, a máj és a vese szintén duzzadt lehet. A savós- és a nyálkahártyákban apró vérzések fordulhatnak elő. A klinikai tüneteknek megfelelően az orr üregét és melléküregeit savós-gennyes izzadmány tölti ki. Olykor ízületgyulladást és elhalásos bőrgyulladást is láthatunk. Kórjelzés. Bár a járványtani lefolyás és a kórbonctani kép alapján a betegség a helyszínen is valószínűsíthető, a biztos kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálat szükséges. A vérsavóban megjelenő ellenanyagok kimutathatók agglutinációs próbával és ELISA-val egyaránt. A betegséget el kell különíteni a baromfikolerától (nincs lépduzzanat), a kacsák enterovirus okozta hepatitisétől (agyagsárga, vérzéses máj), a kacsapestistől (a bélcső nyálkahártyájának álhártyás gyulladása, májdystrophia, a vékonyélbéli csoportos nyiroküszők gyulladása), a mycoplasmosistól, a chlamydophilosistól (bakteriológiai vizsgálat, vérsavópárok szerológiai vizsgálata), a borreliosistól (vérkenetvizsgálat) és a salmonellosisoktól. Gyógyítás. A betegség megjelenésekor célszerű az egész csoportot 3–5 napon át ivóvízen keresztül gyógykezelni. A magas fokú rezisztencia miatt célzott antibiotikum-kezelés javasolt. Megelőzési céllal jó eredményt kaptak 0,044% klór-tetreaciklint vagy 0,02% szulfadimetoxin-trimetoprimet tartalmazó takarmány napos kortól kéthetes korig való etetésével (Sandhu, 1991). Megelőzés. Legfontosabb a kielégítő takarmányozás és a megfelelő tartás. Minden lehetséges módon törekedni kell a stresszhatások (zsúfoltság, hiányos szellőztetés, időjárási szélsőségek kivédése) csökkentésére. A betegség megelőzésére kipróbáltak különféle vakcinákat is. Ezek rendszerint az adott területen leggyakrabban előforduló (többnyire az 1-es és még néhány egyéb) szerotípusú törzsek levestenyészeteit tartalmazzák inaktiválva, alumíniumgélhez adszorbeálva. Kacsákat egy- és öthetes korban ismételten vakcinázva, majd homológ törzzsel fertőzve, a védettség 66,7–100% között változott (Pathanasophon és mtsai., 1996). A védettség típusspecifikus. Az olajadjuvánssal készült vakcinákkal egyszer is elég immunizálni, de az oltás helyén maradó granuloma miatt ezeket nem mindenütt engedik alkalmazni. Előállítottak élő törzseket tartalmazó vakcinát is, amelyet napos korban itatva vagy sprayben adva egyaránt hatékonynak találtak. A vakcinázott kiskacsák legalább 42 napos korukig a homológ törzsekkel szemben védettek maradtak (Sandhu, 1991).
A kacsák és a libák anatipestifer-betegsége