Kiskérődzők betegségek

A szarvasmarha és a juh Histophilus somni okozta betegségei


A H. somni a szarvasmarha heveny, idegrendszeri tünetekkel járó tromboemboliás meningoencephalitisének az okozója, de okozhat számos egyéb kórképet, így reprodukciós zavarokat, borjakban elhúzódó hurutos tüdőgyulladást, továbbá megbetegítheti a juhokat is. Előfordulás. A szarvasmarha és a juhok H. somni okozta betegségei világszerte előfordulnak. Nálunk ez ideig a borjak H. somni okozta hurutos tüdőgyulladását (Forrai és mtsai., 1984), valamint a növendék kosok ugyanezen baktériumfaj okozta gennyes mellékhere- és heregyulladását (Hajtós és mtsai., 1986) állapították meg. Kóroktan. A H. somni rövid pálcika alakú, időnként azonban hosszabb fonalakká is kinövő, Gram-negatív baktérium. Bár a tápanyagok iránt igényes, sem X-, sem pedig V-faktort nem igényel. Legjobban csokoládéagaron, 10% CO2-ot is tartalmazó légtérben tenyészthető A törzsek antigén-szerkezetileg heterogének, de közös antigénkomponenseket is tartalmaznak. A sejtfal külső rétegéből készített antigénkivonatokat ELISA-ban vizsgálva a H. somni törzsek legalább 11 szerotípusba (csoportba) sorolhatók, de biztos, hogy további szerotípusok is léteznek. Jelentősen különbözik egymástól a törzsek virulenciája is. A juhokból izolált és különböző kórképeket előidéző, Haemophilus agni és Histophilus ovis néven leírt baktériumok tenyésztési, morfológiai és biokémiai sajátságaik tekintetében azonosak a H. somni-val. A H. somni ellenálló képessége kicsi, a velük fertőzött állatokon kívül tartósan nem marad életben. Járványtan. A H. somni fakultatív pathogen baktérium, természetes viszonyok között is megtalálható a szarvasmarha felső légutainak a nyálkahártyáin, továbbá az urogenitalis nyálkahártyákon, bikákban főként a tasak nyálkahártyáján, tehenekben pedig a hüvelyben. A fertőződés, úgy látszik, már korán, borjúkorban bekövetkezik. Az USA-ban és Kanadában a klinikailag tünetmenetes szarvasmarhák 23–56,5%-nak a vérében találtak a H. somni-val szembeni ellenanyagokat. A H. somni megtalálható a juhok hüvelyének és a kosok praeputiumának a nyálkahártyáján is, bár úgy látszik, jóval kisebb gyakorisággal, mint szarvasmarhában. A fertőződés a légúti váladékokkal aerogén úton és a húgyutakból a vizelettel, valamint az ondóval egyaránt megtörténhet. Mind szarvasmarhában, mind pedig juhokban előfordul a hüvelyből, illetve a tasakból kiinduló, ascendáló fertőzés is. A fertőződés az esetek többségében tünetmentes marad, az állatok jelentős része azonban a baktériumot tartósan hordozza. Szarvasmarhában a legnagyobb veszteséget okozó thromboemboliás meningoencephalitis főleg fiatal 1–3 éves hízómarha-állományokban alakul ki, szállítás, megfázás és egyéb hajlamosító okok hatására (Bruchner és mtsai., 1995). Kórfejlődés. A kórokozó szarvasmarhában a fertőzést követően elsődlegesen a légutakban szaporodik el, majd septikaemia alakul ki, amelynek következtében gyulladásos-elhalásos folyamatok alakulnak ki a központi idegrendszerben, a légutakban, az ízületekben és másutt is. Főleg a vérerek betegszenek meg, amelyet a kisvérerek gyulladása (vasculitis), környéküknek savós-gennysejtes beszűrődése és ennek következményeként a környező szövetek elhalása (septicus infarctusok) jellemez. Tünetek. A betegség az esetek többségében lázas általános tünetekkel és a légzőszervek megbetegedésével kezdődik. A testhőmérséklet 41 oC körülire emelkedik, a légzés szapora, az állatok köhögnek, savós, majd gennyes orrfolyásuk van. Az elhúzódó esetekben fibrinkiválással járó tüdő- és mellhártyagyulladás és ízületgyulladások is kialakulnak. A légúti tüneteket mutató állatok kb. 5–20%-ában jelennek meg a thromboemboliás meningoencephalitis tünetei, izgatottság, görcsök, kényszermozgások, ataxia, kancsalság, nystagmus. A betegség idegrendszeri tünetekkel járó formája acutan, peracutan zajlik le, ezek az állatok rendszerint 24–48 óra alatt elhullanak. Megbetegedhetnek a nemi szervek is, tehenekben szórványosan vetélés, gyenge borjak születése, idült endometritis, salpingitis, következményes meddőség, mastitis alakulhat ki. Bikákban a tasakra és a húgyutakra korlátozódó fertőzés többnyire tünetmentes marad, ha azonban a kórokozó a herékbe is bejutott, romlik az ondó minősége, és benne gennysejtek is megjelennek, a herékben, mellékherékben pedig gennyes gyulladás alakul ki. A gyenge életképességű borjakban gyakori a H. somni okozta elhúzódó hurutos, gennyes tüdőgyulladás, amelyhez rendszerint pasteurellák és különféle gennyesztő baktériumok (Trueperella pyogenes) is csatlakoznak. Juhokban is kialakulhat lázas általános tünetekkel járó septikaemia, ízületgyulladások, mastitis, ritkán vetélés (Mc Dowell, 1994), kosokban gennyes mellékhere- és heregyulladás az ondó minőségének a romlásával stb., valamint alkalmanként thromboemboliás meningoencephalitis (Cassidy és mtsai., 1997). Kórbonctan. A légutak nyálkahártyája gyulladásos, kivörösödött, benne vérzéseket, kimaródásokat találunk, felületét gyakran fibrin fedi. Az elhúzódó esetekben vérzésekkel, fibrinkiválással járó pneumonia is látható. A thromboemboliás meningoencephalitisben elhullott szarvasmarhákban az egész agyvelőben elszórtan 0,1–4 cm átmérőjű, sötétbarna, vérzéses-elhalásos gócokat találunk. Ritkábban a gerincvelőben is kialakulnak ilyen gócok. Szövettanilag vérzéseket, a vérerek thrombosisát és neutrofil granulocyták felgyülemlését látjuk az elhalásos gócokban. A gyulladásos erek üregét gyakran baktériumok tömege által képzett embolusok töltik ki. A vérerek thromboemboliás elváltozásai megtalálhatók a légutak nyálkahártyáiban, a tüdőben, a szemben, a vesékben, a húgyhólyagban, a vázizomzatban stb. is. Kórjelzés. Az idegrendszeri tünetek, valamint az agy- és gerincvelő kórszövettani vizsgálata ugyan jellemző, a biztos kórjelzéshez azonban a kórokozót az agyvelőből, illetve az elváltozott szövetekből, ondóból stb. ki kell tenyészteni. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából egyebek mellett szóba jön a listeriosis (szarvasmarhában sporadikus, lassabban zajlik le), a chlamydophilosis (az agyvelőgyulladásos forma rendszerint félévesnél fiatalabb borjakat érint, szórványos, valamivel lassabban zajlik le), a veszettség (csak a megmart állatok betegszenek meg, dühöngés, nyálzás, rekedtség stb.) és a szarvasmarha fertőző rhinotracheitise (gyakori, főleg borjakban, orrfolyás, kimaródások az orr nyálkahártyáján, az idegrendszeri forma ritka). Gyógyítás. A betegek gyógykezelésére parenteralisan adott potenciált szulfonamidok, az ampicillin, a tetraciklinek és egyéb, széles therapiás skálájú antibiotikumok, valamint fluoroquinolonok vehetők igénybe. Az idegrendszeri tüneteket mutató állatok gyógykezelése rendszerint sikertelen. Megelőzés. A megelőzésben fontos a stresszhatások lehetőség szerinti elkerülése. A megelőzésére igénybe vesznek inaktivált, alumíniumgélhez adszorbeált H. somni törzseket tartalmazó vakcinákat is. Az ilyen vakcinákkal kétszer egymásután oltott fiatal hízómarha-állományokban a betegség idegrendszeri formájának az előfordulása jelentősen csökkent. Egyes országokban használnak inaktivált vakcinákat a borjak H. somni okozta betegségének a megelőzésére is. Ennek érdekében a vemhes teheneket vakcinázzák az ellés előtt hét és négy héttel, majd a borjakat is először négyhetes, majd hét-nyolc hetes korukban ismét (Donkersgoed és mtsai., 1995).
A szarvasmarha és a juh Histophilus somni okozta betegségei

A juhok és a kecskék pasteurellosisai


A juhok és a kecskék pasteurellosisa rendszerint heveny tüdőgyulladás formájában zajlik le, fiatal állatokban azonban lázas általános tünetekkel járó, heveny septikaemia is kialakulhat. A juhok pasteurellosisa világszerte előfordul, nagyobb juhállományokban, főleg télen, nálunk is tömeges veszteségeket okoz. Kóroktan. Előidézésében a P. multocida A és ritkábban D, valamint a M. haemolytica és a Bibersteinia trehalosi törzsek játszanak szerepet. Ez utóbbiak közül bármelyik szerotípus előfordulhat, nálunk az 1-es, 2-es, 6-os, 9-es szerotípusokat találtuk a leggyakoribbaknak (Hajtós és mtsai., 1985). Járványtan. Mind a P. multocida, mind pedig a M. haemolytica törzsek rendszerint természetes viszonyok között is megtalálhatók a felső légutak nyálkahártyáin és a tonsillákban. A betegség kiváltásában hajlamosító hatások szerepelnek. Ezek közül a legjelentősebb a hideg, nedves, huzatos istállókban való tartás, az átcsoportosítás, a fárasztó szállítás vagy lábonhajtás, bárányoknál az elválasztás, az éhezés, a penészes takarmányok etetése, a szelénhiány stb. A légutakat érintő vírusfertőzések (parainfluenza 3, reovírusok, adenovírusok stb.) ugyancsak elősegítik a betegség kialakulását. Nálunk a betegség rendszerint hízlaldába állított, zsúfolt körülmények között tartott bárányokban jelentkezik, télen. Kórfejlődés. A P. multocida törzsek rendszerint heveny kruppos tüdőgyulladást, ritkábban septikaemiát okoznak. A M. haemolytica törzsei valamennyi korú juhban tüdő- és mellhártyagyulladást, ezen kívűl a 3 hónaposnál fiatalabb bárányokban septikaemiát idéznek elő. A Bibersteinia trehalosi a tonsillákból bejut a torok szöveteibe, ahonnan baktérium-embolusok formájában szétszóródnak, és főleg a tüdőben és másutt fennakadva az embolusokban elszaporodó baktériumok lokális gyulladást és elhalást váltanak ki. Tünetek. Választott és növendék bárányokban a betegség gyakran heveny septikaemia formájában zajlik le. A bárányok lázasak, étvágytalanok, érverésük, légzésük szapora. Kialakulhat ízületgyulladás, középfülgyulladás, az agyburkok gyulladása stb. Idősebb állatokban általában félheveny tüdőgyulladás formájában zajlik le a betegség. Az állatok lázasak, köhögnek, eleinte savós, majd gennyes orrfolyásuk van, nehezítetten lélegeznek. Anyajuhokban kialakulhat tőgygyulladás, ritkán vetélés, kosokban mellékhere-gyulladás stb. Meleg égövi országokban gyakran, nálunk csak kivételesen, felnőtt állományokban is előfordul a P. multocida okozta heveny septikaemia, amelynek klinikai tünetei a bivaly és a szarvasmarha vérzéses septikaemiájára emlékeztetnek. Hirtelen magas láz, nagyfokú elesettség, nehezített légzés, savós orrfolyás, oedema a nyakon, a mellkas, valamint a has alján és tömeges elhullás jelentkezik. Kórbonctan. A heveny vérfertőzésben elhullott bárányokban csupán apró vérzéseket találunk a savóshártyák alatt, a testüregekben vörhenyes folyadék halmozódik fel, a nyirokcsomók savósan duzzadtak, gyakran feketésvörös színűek, de a lép normális. Gyakran a száj-, a garat-, az orrüreg és melléküregeinek a nyálkahártyája duzzadt, bővérű. A mandulák duzzadtak, és rajtuk mélyre terjedő elhalások találhatók (Ratalics és Szabó, 1964). A lassabban lezajló esetekben testszerte kiterjedt vérzések vannak a savóshártyák alatt és a nyálkahártyákban, a toroktájék vörhenyes savóval beivódott, a tüdő egyes területei oedemásak, és egyes lebenyekben kruppos gyulladás található. Az érintett területek fölött a mellhártya savós-fibrines gyulladása észlelhető. Egyes hullákban nagyobb terjedelmű vérzéseket és fibrines mellhártya- és hashártyagyulladást találunk. Ritkábban agyhártya- és agyvelőgyulladás is kialakul. Idült esetekben egyes tüdőterületek elhaltak, beolvadtak, a belek nyálkahártyája gyulladásos, a bonclelet vérszegénységre és senyvességre utal. Kórjelzés. Az elváltozott tüdőterületekből a pasteurellák kitenyészthetők, de virológiai és vírusszerológiai módszerekkel tisztázni kell az esetleges vírusos hátteret is. Gyógyítás. A betegség korai szakaszában parenteralisan adott célzott antibiotikum-terápiával a betegek többsége megmenthető. A betegeket az állománytól gyógyulásukig el kell különíteni. A megelőzésben a tartási és a takarmányozási viszonyok megjavításának van döntő szerepe: száraz, tiszta alom, jól szellőztetett, de huzatmentes istálló, megfelelő táplálóértékű, mikotoxinokkal nem szennyezett takarmányok adása, az állatok keverésének elkerülése, a több helyről összehozott állatok kisebb csoportokban való elhelyezése stb. A betegség megelőzésére számos országban forgalomban vannak a különféle elölt P. multocida, illetve P. haemolytica törzseket vagy ezek kivonatát tartalmazó, inaktivált, adjuvált vakcinák. A vakcinákat főleg nagy tömegben együtt tartott, hizlalásra beállított bárányok megvédésére veszik igénybe, igen változó eredményekkel. A homológ szerotípusokat tartalmazó, akár P. multocida, akár P. haemolytica vagy mindkét faj antigénjeit tartalmazó vakcinákkal kétszer egymás után oltott állatokban a tüdőgyulladásos esetek és az elhullások száma jelentősen csökkenthető volt (Black és mtsai., 1997).
A juhok és a kecskék pasteurellosisai

A juh és a kecske sajtos nyirokcsomó-gyulladása


A juh és a kecske sajtos nyirokcsomó-gyulladása főként a nagy juhtartó országokban, így Ausztráliában, Új-Zélandon, az USA-ban és Nagy-Britanniában fordul elő, gyakran tömegesen, szórványosan azonban nálunk is észlelik. A fertőződés rendszerint bőrsérüléseken keresztül (tüskés növényzet, nyírás, fürösztés, herélés stb.) történik, létrejöhet azonban a száj és a torok nyálkahártyán keresztül, továbbá aerogén úton is. Az aerogén fertőzést követően az első gócok a tüdőben és a mellkas nyirokcsomóiban alakulnak ki. Bár a Corynebacterium pseudotuberculosis széles körben előfordul, klinikailag egészséges juhok bélsarában és a hodályok talajában a baktérium rendszerint nem található meg. Egy-egy állományba a kórokozót rendszerint tünetmentes, de fertőzött növendék, illetve felnőtt juhokkal, kecskékkel cipelik be. A betegség idülten, feltűnő tünetek nélkül zajlik le. Klinikai tünetekben megnyilvánuló formában főként felnőtt állatokban látjuk. A felületes testtájéki, leggyakrabban az áll és a fültő alatti, a torok mögötti és a tőgy fölötti nyirokcsomók tojásnyi-almányi megnagyobbodása és tályogosodása észlelhető. A tályogok egy része feltörik, belőle sűrű genny ürül. Mesterséges fertőzési kísérletek eredményei szerint a fertőződés és az érett tályogok kialakulása közötti idő mintegy három hónap. A kórokozó szóródhat a vérpályán keresztül is, ilyenkor a tüdőben, a májban, a tőgyben és egyéb szervekben is kialakulhatnak tályogok. Vemhes juhokban vetélést, fiatal bárányokban ízület- és ínhüvelygyulladást is megállapítottak. Megbetegszenek a kecskék is, de bennük a generalizált megbetegedés, szemben a juhokkal, ritka. A morbiditás kecskeállományban elérheti a 20–40%-ot (Hajtós és mtsai., 1985). Az előrehaladottan beteg állatok étvágytalanok, lefogynak és kachexiás állapotban elhullanak. Előfordul, hogy a belső szervekre korlátozódó elváltozásokat csak a vágás után észlelik. Alkalmanként a C. pseudotuberculosis okozta sajtos nyirokcsomó-gyulladás a juhokéhoz hasonló tünetekkel szarvasmarha-állományokban is megjelenhet. Szarvasmarhában az elváltozások többnyire a bőrre és a testtájéki nyirokcsomókra korlátozódnak, de kialakulhat mastitis is (Yeruham és mtsai., 1997). A boncoláskor a tályogok üregében a hagymához hasonlóan koncentrikus rétegeződésű, sajtszerű anyag vagy kecskékben pasztaszerűen sűrű genny található. A tályogokat vastag kötőszöveti tok veszi körül. A spontán feltört tályogok hegszövet hátrahagyásával gyógyulnak. A kórjelzéshez támpontot nyújt a betegség lassú kialakulása, a testtájéki nyirokcsomók idült gyulladása, de emellett bakteriológiai vizsgálatot is igénybe kell venni. A kórokozó a tályogok tartalmából kitenyészthető. Hasonló tályogokat okozhatnak azonban Staphylococcus aureus subsp. anaerobius törzsek (Morel-betegség) és ritkán egyéb baktériumok is. A toxint termelő törzsek levestenyészeteinek szűrletével bőr alá oltott egerek, tengerimalacok egy-két nap alatt toxaemiában elhullanak. A beoltás helyén savós, gyakran véres beivódás keletkezik, az elhullott állatokban testszerte oedema és vérzések láthatók. A fertőzött állatok vérsavójában a fertőzést követő 3–6 hét múlva ellenanyagok jelennek meg mind az exotoxinnal, mind pedig a különféle sejtfalantigénekkel szemben. Ezek az ellenanyagok szerológiai próbákkal, legcélszerűbben ELISA-val és immunoblot eljárással kimutathatók. Egy-egy állományon belül a szeropozitív (fertőzött) állatok aránya rendszerint magas akkor is, ha csak néhány klinikai tüneteket mutató állat van az állományban. Az exotoxinnal szemben képződött ellenanyagok kimutatására kidolgozott ELISA, úgy látszik, elég érzékeny és specifikus ahhoz, hogy segítségével a fertőzött állatok korán felismerhetők legyenek. A klinikai tünetekben beteg állatokat célszerű az állományból eltávolítani és levágni, a többit pedig egyedileg parenteralisan antibiotikumokkal, penicillinnel, penicillin-származékokkal, eritromicinnel vagy tetraciklinekkelgyógykezelni. A gyógykezeléssel a további klinikai tünetek megelőzhetők, a fertőzöttség azonban fennmarad. A fertőzött állományokat forgalmi korlátozás alá célszerű vonni, azokba állatokat bevinni, más állományokkal összekeverni, illetve abból állatot eladni nem szabad. Azokban az országokban, ahol a betegség tömegesen előfordul, a juh- és kecskeállományokban a betegség megelőzésére vakcinákat is igénybe vesznek. A vakcinák virulens törzsek inaktivált tenyészeteit vagy tisztított, inaktivált exotoxint tartalmaznak, újabban azonban olyan élő törzseket is igénybe vesznek vakcinaként, amelyekből az exotoxintermelést kódoló gént törölték. Elölt C. pseudotuberculosis törzset tartalmazó, olajjal adjuvált vakcinával bárányokat, illetve kecskegidákat 6 hetes korukban egyszer, majd egy hónap múlva ismételten vakcinázva a megbetegedett állatok aránya kb. a felére volt csökkenthető (Brogden, 1996). Nagyjából hasonló eredményeket értek el az antitoxikus vakcinák használatával is (Sutherland és mtsai., 1992). Újabban lehetőség van a fertőzöttségtől való mentesítésre is. A fertőzött állományok minden egyedét két hónapos időközzel ELISA-val ismételten megvizsgálva és a pozitívakat eltávolítva, jó higiéniai viszonyok között (alapos takarítás, tiszta alom, fertőzött állományokkal, talajjal való kapcsolat kizárása stb.) a juh- és kecskeállományok a C. pseudotuberculosis-fertőzéstől mentesíthetők (Schreuder és mtsai., 1994).
A juh és a kecske sajtos nyirokcsomó-gyulladása