A kacsák és a libák anatipestifer-betegsége

Többnyire a növendék kacsák, ritkábban más baromfifajok (lúd, pulyka) heveny septikaemiával és a savóshártyák gyulladásával járó betegsége.

Történet. Az anatipestifer betegséget növendék ludakban az elsők között Riemer (1904) tanulmányozta, és a kórokozót Bacillus septicaemiae anserinum exsudativaenek nevezte el. Az USA-ban a kórkép kacsában észlelt formáját Pfeifferella anatipestifer okozta új betegségként írták le (Hendrickson és Hilbert, 1932). A betegséget nevezték kacsaseptikaemiának (Graham és mtsai., 1938), a kacsák fertőző serositisének (Dougherty és mtsai., 1955) stb. A kórokozó rendszertani helye is sokáig tisztázatlan maradt, tekintették Pasteurellának, Morexellának stb., jelenleg a Riemerella anatipestifer a kórokozó neve.

Előfordulás. Minden országban előfordul, ahol nagylétszámú intenzív kacsatenyészetek vannak, bár ház körüli kisebb állományokban is találkoznak vele. Nálunk is megállapították kacsákban (Bitay és mtsai., 1979), pulykákban és libákban (Ivanics és mtsai., 1996) is.

Kóroktan. A Riemella anatipestifer Gram-negatív, a pasteurellákhoz hasonló, rövid, pálcika alakú baktérium. Legjobban élesztőkivonatot és főtt vért is tartalmazó táptalajokon tenyészthető, 10% szén-dioxidot is tartalmazó légtérben. Agglutinációs és gélprecipitációs próbákkal, felületi antigénjeik alapján, a különböző madárfajokból és földrajzi régiókból származó törzsek ez ideig 21 szerotípusba sorolhatók (Pathanasophon és mtsai., 1995), amelyek közül az 1-es típus fordul elő a leggyakrabban. A törzsek virulenciája változó. Ellenálló képességük kicsi, nyálkás váladékokban, vízben 2–4 hétig életképesek maradnak.

A kórokozó iránt legfogékonyabbak a 2 hónap alatti kacsák (a mosusz kacsák is), a kor előrehaladtával a betegség lefolyása lassabb és idült formákban nyilvánul meg. A kacsákon kívül a betegséget megállapították libákban, hattyúkban, pulykákban, fácánokban, csirkékben, gyöngytyúkokban és fürjekben is.

Kórfejlődés. A kórokozó többnyire szájon át jut a szervezetbe, de előfordul a bőrsérüléseken (esetleg szúnyogcsípéssel) való behatolás is. Izolálták a kórokozót embrionált lúdtojásból is, így a germinatív fertőzés lehetősége sem zárható ki. Fiatal állatokban septikaemia alakul ki, amely rövid idő alatt elhullásra vezet. Növendékekben a kórokozó az erek endothel rétegének sérülése és a kapillárisok átjárhatóvá tételével szisztémás coagulopathiát idéz elő. Ez a gyulladásos-exsudatív folyamat elsősorban a szerveket fedő és a hasüreg savóshártyáján, valamint a légzőszervekben zajlik le. A betegség lefolyásában a kedvezőtlen higiéniai viszonyoknak, takarmányártalmaknak (mycotoxicosisoknak) és társfertőzéseknek (mycoplasmosisoknak) jelentős szerepe van, bár ennek kiderítése nem mindig sikerül.

Tünetek. Peracut esetek főleg kéthetes kor alatt fordulnak elő, ezek hirtelen elhullásokban jelentkeznek. A heveny esetekben is előfordul gyors elhullás, de az néhány napi betegeskedés után is bekövetkezhet. Az étvágytalan, bágyadt állatok zöldes, híg bélsarat ürítenek, orrfolyásuk van, az oedemás szemhéjak összetapadnak, sinusitis és „fejduzzanat” fejlődhet ki, s ataxia, görcsök, torticollis/opisthotonus, esetleg bénulás mellett az állatok elpusztulnak. Idült esetekben az állatok lefogynak, fejlődésükben elmaradnak, mozgászavarokkal küzdenek, savós ízületgyulladás, esetleg bőrelhalások, fibrines-gennyes kötőhártya-gyulladás alakul ki. A mortalitás tág határok között mozoghat, általában 10% alatt marad, de néhány hetes állományokban akár az 50%-ot is meghaladhatja. A betegség 2–4 hétig tarthat.

Kórbonctan. Legszembetűnőbb a savóshártyák savós, majd savós-fibrines gyulladása. A májat gyakran fibrinhálózat vagy vaskos fibrinlemez fedi, s fibrinkiválást látunk a hasüregben és a szívburokban található savóban is. Gyakori a hasi és a mellkasi légzsákok fibrines gyulladása, ritkán heveny fibrines-gennyes tüdőgyulladással. A bél nyálkahártyájában fibrines gyulladás figyelhető meg. Fibrines meningitis is előfordul. A lép megnagyobbodott és foltosan tarkázott, a máj és a vese szintén duzzadt lehet. A savós- és a nyálkahártyákban apró vérzések fordulhatnak elő. A klinikai tüneteknek megfelelően az orr üregét és melléküregeit savós-gennyes izzadmány tölti ki. Olykor ízületgyulladást és elhalásos bőrgyulladást is láthatunk.

Kórjelzés. Bár a járványtani lefolyás és a kórbonctani kép alapján a betegség a helyszínen is valószínűsíthető, a biztos kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálat szükséges. A vérsavóban megjelenő ellenanyagok kimutathatók agglutinációs próbával és ELISA-val egyaránt.

A betegséget el kell különíteni a baromfikolerától (nincs lépduzzanat), a kacsák enterovirus okozta hepatitisétől (agyagsárga, vérzéses máj), a kacsapestistől (a bélcső nyálkahártyájának álhártyás gyulladása, májdystrophia, a vékonyélbéli csoportos nyiroküszők gyulladása), a mycoplasmosistól, a chlamydophilosistól (bakteriológiai vizsgálat, vérsavópárok szerológiai vizsgálata), a borreliosistól (vérkenetvizsgálat) és a salmonellosisoktól.

Gyógyítás. A betegség megjelenésekor célszerű az egész csoportot 3–5 napon át ivóvízen keresztül gyógykezelni. A magas fokú rezisztencia miatt célzott antibiotikum-kezelés javasolt. Megelőzési céllal jó eredményt kaptak 0,044% klór-tetreaciklint vagy 0,02% szulfadimetoxin-trimetoprimet tartalmazó takarmány napos kortól kéthetes korig való etetésével (Sandhu, 1991).

Megelőzés. Legfontosabb a kielégítő takarmányozás és a megfelelő tartás. Minden lehetséges módon törekedni kell a stresszhatások (zsúfoltság, hiányos szellőztetés, időjárási szélsőségek kivédése) csökkentésére.

A betegség megelőzésére kipróbáltak különféle vakcinákat is. Ezek rendszerint az adott területen leggyakrabban előforduló (többnyire az 1-es és még néhány egyéb) szerotípusú törzsek levestenyészeteit tartalmazzák inaktiválva, alumíniumgélhez adszorbeálva. Kacsákat egy- és öthetes korban ismételten vakcinázva, majd homológ törzzsel fertőzve, a védettség 66,7–100% között változott (Pathanasophon és mtsai., 1996). A védettség típusspecifikus. Az olajadjuvánssal készült vakcinákkal egyszer is elég immunizálni, de az oltás helyén maradó granuloma miatt ezeket nem mindenütt engedik alkalmazni. Előállítottak élő törzseket tartalmazó vakcinát is, amelyet napos korban itatva vagy sprayben adva egyaránt hatékonynak találtak. A vakcinázott kiskacsák legalább 42 napos korukig a homológ törzsekkel szemben védettek maradtak (Sandhu, 1991).